Már érdemes velem tartani egy lengyelországi ivászatra – persze mindig is az volt, de most még inkább. Egy és száz között bármennyi vodkát tudok kérni. Jó, ha nagyon pontos akarok lenni nullát is tudok, de azt minek.
A számokkal karácsony környékén kezdtem barátkozni. Nem ment könnyen. Az ABC után azt gondoltam, túl vagyok azon a ponton, hogy bármit is kínosnak érezzek. De megint úgy éreztem magam, mint a zavart kisiskolás. Komolyan, itt ülök ennyi idősen, annyi év tanulás meg karrierlépcsőn (haha…) történő lépdelés után és tízig számolgatok? Normális vagyok? Mire jó ez?
Igazából ez a ciki iskolásgyerek érzés egy tipikus magyar dolog. Jaj, de nem szeretem, ha valaki azt mondja, hogy tipikus magyar és tessék leírtam. Zsigerből. De annyi embertől hallom, hogy „én nem tudok angolul/németül, stb”, miközben mindent ért, csak megszólalni nem mer. Miért nem? Mert ha anno nem tudtad, vagy nem jól tudtad, hülye voltál, ennyi, kész. Mondjuk ki. Lehetett ez fizika, történelem, vagy valamilyen idegen nyelv, mindegy, mindenkinek vannak ilyen emlékei.
Tudod, az a fura kis feszítő érzés a gyomrodnál, hogy jaj, csak fel ne szólítsanak, mert ha nem jól mondod, megszégyenülsz. Hogy te, mint diák, esetleg még kérdezz is? Hova gondolsz?! Poroszos oktatási rendszer. Csodás találmány. Ennek hatásait különösen érdekes megfigyelni a felnőtt magyar egyeden. Aki kérdezni nem mer, mert a végén még hülyének néznék, megszólalni sem, mert aztán mi van, ha még sincs igaza, utána meg durrog, hogy ezt ő is tudta volna, sőt! Hát így.
Na de most nem szólít fel senki. És ha elcseszem, akkor is mi van? Maximum nem kilenc vodkát hoznak ki, hanem tizenkilencet.
Ez persze nem így van, már csak azért sem, mert ezt a két számot soha az életben el nem fogom felejteni. Mert velük megszenvedtem. Az, hogy a kilencet és a tízet folyamatosan összemostam egymással és nem létező számokat mondtam helyettük, az egy dolog. De amikor megláttam őt: dziewiętnaście. Tizenkilenc. Mit mondjak. Könnybe lábadt a szemem. Aztán a körülmények segítettek.
Nagyon fura emlékezetem van. Fotografikus (szerű), ennyit eddig is tudtam - hányszor mentett meg, Istenem! Dziewiętnaście -újdonsült legjobb barátom-, kis cetlire firkálva figyelt a monitoromon. Beleégett az agyamba. Most, hogy hanganyagról tanulok, viszont mást is felfedeztem. A számok szerintem életem végéig a már dicsért orgánumú úriember hangján fognak zengeni a fejemben. És az illatok! Ez is valami új. A szobám folyamatosan mandarin illatban úszott, így mandarin illatúak lettek a számok is (a "jóképű férfi" kifejezés meg égett dió, de még nem rohanok előre). Hm. Remélem ez nem valami kezdődő tumor jele.
Megjegyezni valamiért őt volt a legnehezebb, kimondani viszont a hármat és harmincat nem fogom tisztességesen sosem. Trzy és trzynaście könnyűnek hangzik, igaz? De nem, mert ez vagy tsé, vagy tzsé, vagy trsé, de sose az, ami valójában. Így hát sajnálom, de három vodkát sosem fogunk inni, ahogy harminctól kezdve a koromat is elkezdem majd letagadni, és egészen negyvenig szégyenlős is maradok.
Nagyon üdvözöltem a dolgot, hogy a hússzal elindult egyfajta logika. Logika, köszönöm, köszönöm, imádom ezt a nyelvet! Aztán elém került ez.
Jest dwadzieścia samochodów. (Van 20 autó.)
Nie ma dwudziestu samochodów. (Nem 20 autó van.)
Látjátok? Mi lett a szeretett, logikus húszasommal?! És akkor még a kettes metamorfózisáról nem is beszéltem… Nem tudom, hogy mi és miért történt, de erre még nem állok készen lelkileg! Ez az a pont amúgy, amikor sírva-könyörögve menekülsz a mentorodhoz.
Mégis, lassan elkezdett átfordulni valami. A zavarból lelkesedés lett. Basszus ki tudom mondani ezt a szót! Igen és lehet rajtam most nevetni, de elmondhatatlanul büszke vagyok rá, hogy tudok lengyelül számolni. Elkezdtem azzal mókázni, hogy a húsz után következő számokat kiolvasom egyedül és csak utána hallgatom meg a kiejtést. Őrült jó!
Egyszer megkérdeztem az akkor még 5. évét taposó unokahúgomat, hogy mi érdekli legeslegjobban a világon, mire ő azt mondta: az, hogy mi az a sok betű a könyvekben és mit lehet belőlük megtudni. Például meg lehet-e tudni, hogy mekkora állkapcsa van egy krokodilnak és mennyi foga van a vízilónak? Na meg, hogy mit lehet a betűkkel leírni!
Hát igen. Ezt az érzést kellene megtartanunk valahol. És ehhez az érzéshez találtam vissza. Azt hiszem ekkor kezdhettem el idegesíteni az embereket az állandó lelkesedésemmel a téma iránt…hm. Jelentem, az állapot az óta is tart! Már az, hogy én gyermeki örömmel szomjazom a tudást. A környezetem pedig tűr…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.