A mentorok mentora

Régóta érett ez a bejegyzés. Igazából illett volna ezzel indítanom az egészet.
Az elengedhetetlen mentor, akit annyit emlegettem már! Joshua, tessék megismerkedni vele, mert innentől a sztori egy része két szereplős lesz.

Az ő kezdeményezésére indult el az egész és akkor itt most le is buktam: nem belőlem tört elő a hirtelen felismerés, hogy nekem most lengyelül kell tanulnom! Annyi igaz, hogy a szláv nyelvek mindig is nagyon tetszettek és rajta volt a bakancslistámon, hogy egyszer, majd, valamelyiket... de Joshua nélkül, ez az "egyszer majd" még nem érkezett volna el.

Azóta persze elmondhatatlanul örülök, hogy a "valamilyen szláv nyelv" végül is a lengyel lett. De erről úgyis fogok még eleget regélni. Joshua az egyik már említett nyelvtanulós, penfriend keresős oldalon írt rám, hogy ő magyarul tanulna. Azért talán úgy erősebb a sztori ha hozzáteszem: ez lesz a negyedik nyelv (a lengyellel együtt), amit megtanul. 18 éves. Szerinte ez nem nagy dolog. Én meg minden alkalommal lesokkolok rajta.

Elkezdődött hát a "nyelvcsere", és ez így nagyon bután hangzik, többet nem is fogom használni ezt a szót, de most már leírtam... Heti 1 skype óra, én őt magyarra okítom, ő engem lengyelre. Ha most véletlenül olvas valaki, aki a magyart, mint ideget nyelvet tanítja: kérem, ne kapjon a szívéhez! Nem gondolom, hogy azért, mert az anyanyelvem, tanítani is tudom. Ezért hívom ezt az egészet inkább mentori tevékenységnek. Szerencsére Joshua mellé bőven elég egy mentor.

Ő lett az elindítója és a motorja is az egész tanulási folyamatnak. Olyan erővel vetette bele magát a magyar tanulásba, hogy komolyan elkezdtem aggódni azon, mikor fog kijavítani engem, hogy rosszul ragoztam egy magyar igét. Nem lehetetlen, hogy egyszer még ez is eljön, de egyelőre örülünk annak, ha ki tudjuk mondani egymás nyelvén "te magyar vagy én pedig lengyel", és fordítva...

Azt nem mondom, hogy nem nevetjük ki egymást, mert de. Nagyon is. És jól is van ez így. Nem is lehet azt kibírni, amikor hallod, hogyan küzd valaki (azaz én) azzal, hogy a "miał" szó ne hangozzék úgy, mint egy haldokló macska utolsó kérése. Ahogy azt se könnyű megállni mosoly nélkül, hogy Dánia márpedig kimondhatatlan úgy, ahogy én mondom, mert az bizony Dányia lesz. Az a fránya ni:)

Nincsenek véletlenek és ez most nem egy nagy frázispuffogtatás. De megszámlálhatatlan sok nyelvcserélős -ajj, gyerekek, ez már így marad- oldal létezik, ahova még több ember regisztrál. És neki sikerült megtalálnia éppen engem, pont ott. Kilométer hosszúságú e-mail váltásaink alapján szép lassan bontakozik ki a személyisége is, és azt kell, hogy mondjam, ha a lengyel fiatalok csak néhány százaléka olyan mint ő, akkor Lengyelországra fényes jövő vár. Még fényesebb.

Gyanítom, hogy neki magának fogalma sincs róla, hogy milyen úton indított el engem, bár a lelkesedésemből azért ő is kap egy bőséges adaggal. És ez már részemről állandósult helyzetnek mondható. Azaz a lengyel nyelv iránti elköteleződés megfogant és vélhetően marad is velem, még akkor is, ha ő úgy dönt, félúton mégis kiszállna (azért remélem, nem fog).

A lengyel nyelv, gondolkodás, mentalitás, kultúra, történelem ízlelgetése mellett ugyanennyi gondot fordítok mindezek magyar megfelelőjének még behatóbb megismerésére. Hiszen mentor lettem. Ez felelősség! Eddig is rajongója voltam saját anyanyelvemnek, de azóta, hogy bújom a magyart tanító könyveket, olvasok és töröm a fejem az órákon, még jobban el tudok csodálkozni egy-egy kifejezés szépségén és fokról fokra közelebb kerülök saját identitásomhoz is. A tökéletesen megkomponált magyar nyelvet kedves lengyel akcentussal visszahallani pedig egyszerűen szívmelengető.