Jelentem, itt vagyok

Annyi mindenbe belekezdtem már… és annyi minden maradt félbe. Persze nem örökre, nem, naná, majd ha lesz időm, újból nekivágok! A fotózásnak. A futásnak. Az írásnak. A sütésnek.

Annyira tudom magamat ilyenkor utálni, mi a fenéért nem vagyok képes legalább egy valamit tökéletesre fejleszteni? Egyébként meg is válaszoltam a kérdést: a tökéletes szó okán marad félbe minden. Mert ha az nem megy, inkább hagynám is.

Sajátos módját választottam a terápiának. Belefogtam két olyan dologba, amiről egészen biztosan tudom, hogy sosem leszek bennük tökéletes. Logikám kikezdhetetlen, igaz? De talán így elengedem a feszkót és marad az élvezet.

Az első számú terápiás eszköz a jóga. Klasszikus. Mindenki jógázik vagy ismer valakit, aki jógázik. Alapvetően nem erről szól a blog, de biztos, hogy időnként szót ejtek róla, mert óriási hatással van az életemre.

A második számú próbatétel, a nyelvtanulás. Lengyel, egészen pontosan. Az angollal jól meg vagyok, emellett a francia és én próbálkoztunk egymással egy 4 évig tartó viharos kapcsolatban, míg végül elpakoltam a rossz emlékek közé. Ha nagyon muszáj, előszedem onnan a darabkáit. Ha. Nagyon. Muszáj.

Szóval igen, lengyel, juhúúú! Jellemzően három féle reakciót kapok erre a bejelentésemre:

• a támogató-bátorító. Ezen nincs is mit magyarázni. Általában szívvel lélekkel teszik. Őszinteségüket garantálja, hogy egyébként rendszeresen az arcomba tolják azt is, amikor hülyeséget készülök csinálni. Aztán meg, hogy hülyeséget csináltam. Szóval az ő biztatásuk aranyat ér.
• a bárcsak-inkább-meg-sem-szólaltál-volna. Ők rendszerint azt kérdezik: lengyelt? Miért nem valami hasznosat? Olyan szintű gondolattorlódás keletkezik ilyenkor az agyamban és annyi mindent tudnék erre mondani... de általában lezárom annyival, hogy mert magyar vagyok azt a csucsoráját neki! (A kifejezést egy kedves barátomtól kölcsönöztem, nem melegedtem még bele eléggé ebbe a blogolásba, hogy használni merjem a b betűs szót. Mindennek eljön az ideje…). Szóval…
• végül az örök fintorgó. A kedvenc kommentjeim egyike: nahát, hogy neked mikre van időd! Hát igen. Persze jöhetne erre a vissza kardozás, hogy mindenkinek arra van, amire szakít, ha igazán akarod lesz rá időd, blabla… De mire jó ez? Sose értettem…

 Szegény támogató-bátorítók csapatát halálra fárasztom a mindennapos sztorizásaimmal a témáról. Igen, amikor valamire nagyon rápörögsz hajlamos vagy azt hinni, ez mindenki másnak is legalább annyira izgalmas, mint neked. De nem. Úgyhogy gondoltam, nekivágok a blogolásnak. Ezzel egyúttal kipipálok egy másik befejezetlen küldetést: hódolok az írás adta élvezetnek. Bízom benne, hogy ez az egész valamiképp lendületet ad a többi félbehagyott misszióhoz is.

És már el is kanyarodtam a tárgytól...szóval, megtanulok lengyelül. Kellett adnom valami határidőt ennek az egésznek, ha már írni is kezdtem róla. Egy év, ez a reflex válasz. Hogy meg fogok-e tanulni egy év alatt lengyelül? Biztos, hogy nem. De legalább alapfokon működnie kell a dolognak. Hogy ne legyek teljesen elveszett, ha esetleg egyedül sodródnék a nagytestvérekhez. Meg hogy tudjak kérni hideg sört nyáron. Állítólag ez fontos. Mármint hangsúlyozni, hogy hideg legyen…