Minden fogyókúra holnaptól kezdődik. Januárban megint tele lesznek a konditermek, a fogadalmak energiája repít majd mindenkit, legalább egy hónapig.
(Csak kezdd el és menni fog, csak elkezdeni nehéz…)
Idén nem vártam meg a szilvesztert az újrakezdéssel. Az újra-újrakezdéssel. Mondjuk úgy, az élet nem hagyta. Az év legnagyobb csatáját saját magammal vívtam. Autoimmun betegség – talán? Igazán még ezt se mondta ki senki. Ahogy azt se, hogy vége lesz-e. Vagy ha vége lesz-e, visszajön-e még. Egy biztos: a testem önmagát támadja. Halálos? Nem. Még csak nem is igazán betegség, inkább állapot. Pszichoszomatikus? Valószínűleg. Kiégés? Benne van. Sok év legyőzöttnek hitt – elnyomott – frusztrációja és fáradtsága. Belecsúsztam-e az önsajnálatba? Igen, a legmélyebb mélységekig. Életemben először és rohadtul azon vagyok, hogy utoljára. Ehhez azért még tényleg túl fiatal vagyok.
(Csak láss hozzá, gyerünk, tudod, hogy utána jó érzés lesz, hogy belevágtál…)
Különben semmi extra, részben a generációm klasszikus elveszett karaktere vagyok, részben egyszerűen ilyen elcseszett a rendszerem – a világra teljes mértékig nyitottan létezem, de ha magamról van szó, akkor fel, az elmém legsötétebb tornyába, lehetőleg egyedül. Hét lakat alá zártam magam, a teljes csend és az üvöltő zene váltotta egymást, de senkit és semmit nem engedtem be. Pedig sokan vártak kint, a súlyos vaskapuk előtt. Végtelenül türelmesen, amiért örökké hálás leszek. Végigasszisztálták a némaságot és a hangos hisztit is. Hogy lehet ezt egyáltalán valaha meghálálni? „Sütöttem neked kekszet, köszi, hogy segítettél visszatérni az életbe felirattal?” Nem tudom, ezt még ki kell találnom…
Az elmúlt év tanácsaiból könyvet írhatnék. Mindegyik teljesen jó szándékkal érkezett, tudom, de van az a pont, amikor már tényleg mindent kipróbáltál, kiolvastad az internetet, végigzongoráztad a nagymamák titkos receptjeit és a modern orvostudomány összes javaslatát egyaránt. És ezen a ponton minden, a legszeretetteljesebb tanács is olaj lehet a tűzre (jegyzet jövőbeni önmagamnak: fogjam vissza én is az okoskodást, amikor más van bajban…).
De volt egy, egy mind közül, ami a mantrámmá vált: „fanatizálj rá valamire”. Bármire, ami elvonja a figyelmet, akármire, ami visszaránt az életbe. Adj bele mindent, és legyél fanatikus!
Kis dolgokkal kezdődött. Edzéssel, persze. Mint valami biorobot, úgy nyomtam. Tudtam, hogy fel kell állnom, egyik lábam a másik után helyezni és elkezdeni…
(Csak kezdd el, igen, elkezdeni nehéz, de utána már menni fog.)
Így lett. Élvezet, na, az aztán semmi nem volt benne eleinte, de legalább csináltam valamit. Hónapok telhettek el így. A nyárra nem is igen emlékszem. Bekapcsolt bennem a takarék-üzemmód, amivel nagyjából tartva a szintet, dolgozni még csak-csak tudtam, de emberként funkcionálni azt követően már nem igen. Ment a lélektelen edzés. Aztán egyik délután a lábam elvitt végül jógázni. Komolyan, mintha ezeket valaki más csinálta volna. Valaki, aki belül tudta, hogy valamit tennie kell, mert ez így nem mehet…
Onnantól más időszámítás kezdődött. Ráfanatizáltam a jógára. Lélekkel. A testem apránként életre kelt és bár az állapotom nem javult, de nem foglalkoztatott már minden percben. A gyötrő gondolatokat felváltotta ismét a lehetőségeken való agyalás. Egyetlen egy szerencsém volt mindig az életben: bármilyen helyzethez tudtam alkalmazkodni úgy, hogy értelmet és élvezetet találtam benne. Sosem gondoltam volna, hogy ebben is fogok…de semmi nincs ok nélkül. Ebből is tanulnom kell.
(Kezdd el, csináld, csak kezdd el, emeld fel a lábad, egyiket a másik után, csak elkezdeni nehéz… és miután benne vagy, fanatizálj rá.)
A jóga kezdett el megágyazni a türelem-leckének. Hogy fogadjam el, bizonyos dolgokhoz idő kell és akármennyire is erőlködöm, nem fogom tudni felgyorsítani. Ez nem projekt, nincs határidő, nincs végeredmény, nincs tapsolás és hátbaveregetés, hogy ennyi, kész megcsináltad. Folyamat van, fejlődés van és annak ezernyi, milliónyi apró rezdülése, amit élvezni lehet. Csak úgy, mert van, és mert az enyém. Elkezdtem lassítani. Nem maradtam le semmiről, nincs még késő. Türelempróba 1.
Egyik este végignéztem egy tucat videót olyan emberekkel, akik szintén együtt élnek ezzel az „állapottal”. Olyan könnyűnek tűnt az elfogadás, annyira motiválóak voltak. Énekesnők, orvosok, mérnökök. Mindegyikük „valaki” volt. És vissza is tértem a saját spirálomba. Abba a folyamatosan frusztráló érzésbe, hogy nem a helyemen vagyok, sosem ez akartam lenni, és persze, hogy a világon semmihez sem értek igazán.
(Találj magadnak valamit és fanatizálj rá… csak kezdd el. Nyiss ki egy könyvet, csak vedd már a kezedbe, csak kezdd el…)
Úristen mennyi időt vesztegettem el. Az elmémnek kell valami táplálék. És tényleg, senki, de senki ne mondja nekem, hogy a dolgok csak úgy véletlenül történnek. Merthogy ebben az állapotban talált meg egy lelkes, tanulni vágyó tiszta lélek, aki maga is szívesen átadná tudását… pont nekem. Pont akkor.
Igen, megérkeztünk a jelenbe. Tekintsük ezt a bejegyzést az első rendezői változatának. Elkezdődött a lengyel tanulás. Miért? 2014 kedvenc válaszával élve: csak. Elme-tápláléknak. Olajnak a kerekekre. Hogy elinduljon már valami és az majd hátha továbbhajtja a többit is. És végül az írást is elkezdtem újból, nem? Jó, arról írtam eddig a legkevesebbet, tudom, de fogok. Becsszó. Aztán megfőzöm Lengyelországot és lefotózom, hogy a többi félbehagyott sikergyanús sztorit is folytassam. Szépen, lassan.
Az első lengyelórámat (részletekről hamarosan) instant pánik követte. Hogy én hülye vagyok. És hogy ez nem fog menni. Aztán most már nagyon hamar eljutottam arra az állapota, hogy… és? Akkor mi van? Nem a cél a fontos, hanem az út, vagy mi, van valami ilyesmi, sokat idézett okosság. És ez az út több mint izgalmas, maximálisan „ráfanatizálásra” alkalmas. Türelempróba 2.
(Menni fog, kattanj rá, kezdd el, mindennap egy kicsit. Látod? Tök jó.)
Azt hiszem az a gondolat, hogy mit is kezdek én valójában az életemmel, senkitől nem idegen. Mind meg akarjuk váltani a világot, de még önmagunkat is nehezen tudjuk. Pedig igazából már az sokat jelent, ha belevágsz valamibe, magadért, a dolog puszta élvezetéért. Jaj, ne, elkezdtem, okoskodok mi? De annyian nem tudnak válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a hobbid? Merthogy nincs. Nincs idő. Munka van. Az életünk meg elmegy mellettünk.
A családod, a barátaid, a szűk és tágabb környezeted, az eladó, a buszsofőr, a szomszéd néni, akikkel mindennap találkozol és Te. Te és a dolgaid. Egy ideális világban, ha ez minden egyénnél kerek lenne, a világmegváltás gondolata sem merülne fel. De még nem kerek… hát legyen az!
(Csak kezdd el, csak vágj bele, mindig az első lépés a nehéz, minden kezdet nehéz, de utána… csak kezdd el!)
Megszűnésre képtelen szeretet, örökké és még azon is túl tartó hála a mantráért és minden egyes támogató szóért, csendes ölelésért, megértő pillantásért, de leginkább a végtelen türelmetekért és a belém vetett bizalmatokért.
