Egy ország pörgött napokig azon, hogy valaki nyilvánosan nevezte spermának a miniszterelnökünket. Az a durva, hogy EZ volt a durva a sztoriban és nem a miértek, vagy a hogyan jutottunk el idáig.

Mintha egyébként nem használnánk nap mint nap ilyen szavakat, igen, akár még a miniszterelnökre is. Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát, a macska rúgja meg, hogy szakadna rá a felhő a kisszékit neki! Ja, ilyenek is vannak, de tetszik vagy sem, a magyar nyelv része az ízes káromkodás. Meg az ízléstelen is.

Az első kifejezés, amit megtanítottam egy lengyel kollégának magyarul, az a bassza meg volt. Nem vagyok rá büszke, de ő kérdezte! Mármint, hogy mit jelent… mert hallotta. Nem tőlem! Aztán később tőlem is…

Álszentségnek tartom, hogy a káromkodást sokan intelligenciaszinthez, vagy nemhez kötik – ami kiszaladhat egy férfi száján, az egy nőén inkább ne, ha lehet. Na meg persze a nyomtatott sajtó is úgy írta le a fent említett eset kulcsszavát, hogy g_ci, ami aztán tényleg olyan, hogy szűznek is maradni, meg... na mindegy.

Most nem azt mondom, hogy orrba-szájba tolni kell a bazdmegolást, de önmagában a káromkodás igen is része a kultúránknak, különben nem lenne ilyen változatos szókészletünk rá. Nem egy olyan sorozat, vagy film van, ami kifejezetten jobb magyar szinkronnal, mert szinte minden egyes „fuck”-ot be lehet helyettesíteni valami mással.

A „lengyel káromkodások” kurzust az elsők között jelöltem be Memrise-on. Most merjétek azt mondani, hogy titeket nem izgatott volna! Amit addig tudtam a lengyel csúnyabeszédről nem volt túl változatos, ráadásul még ismeretlennek sem mondanám.

Szolgálati közlemény: a kurva, az bizony kurvát jelent Szlovákiában, Csehországban, Oroszországban és Lengyelországban is.

Az első lecke után egészen le voltam sújtva. Olyan szavakat tanultam, mint pl. debil és suka (s=sz!). Igen, ezek már a lengyel szavak. Aztán kezdett kicsit izgalmasabb lenni a kérdés, de végül félbehagytam, mert bár már kiválóan el tudtam küldeni akárkit a büdös francba, egyéb más értelmes mondatot nem tudtam még alkotni. Ez meg azért annyira mégse illik bele a lengyel-magyar két jó barát témába…

A Memrise-nak viszont van egy rendkívül jó funkciója, hogy minden lengyel kurzusról ömlesztve is visszakérdezi a tanultakat. Így amikor ismételek, a mai napig váratlanul felbukkan a "narancssárga" és a "köszönöm, jól vagyok" között egy-egy „faszfej” vagy „menj a picsába”.

És igen, a lengyel média is foglalkozott a Símacska által kirobbantott „ondó-konfliktussal”, de nem találtam olyan cikket, ahol az említett szót használták volna, így ezt sajnos nem tudom nektek tolmácsolni. Helyette tessék: Cholera! Azon túl, hogy tényleg kolerát jelent, használatos kb. úgy, mint nálunk a basszus, bakker, stb. Használjátok egészséggel! Hm. Ezt se sokan mondták még a koleráról, asszem…

Haladok. Már képes vagyok mondatokat alkotni! A beszélgetés így már nem csak az udvariassági formulákra korlátozódik, simán felvilágosítok arról bárkit, hogy pl. milyen színű az asztalon heverő ceruza. Vagy a virág. Vagy egy könyv.

Rémesen régen indult amúgy a létigével való ismerkedésem, szóval a haladásom azért nem éppen fénysebességű. Joshua az első óráink egyikét zárta úgy: next time, I’m gonna teach you a new verb….

Igen. Ezt hallottam. Oké, ja, laza vagyok meg minden, de azért ezen elkerekedett a szemem. És innentől ha akartátok, ha nem, ti is megtanulnátok a lengyel „lenni” igét: być.

Elkezdődött hát. A hímnem, nőnem, semlegesnem, ha akarom, ha nem. Akarom! Mély levegő és fejest bele. Azt mondja, hogy… a hímnemű főnevek mássalhangzóra végződnek, a nőneműek a-ra, a semleges neműek o-ra, e-re, olykor ę-re vagy um-ra. Hm. Ennyi??! Komolyan? Ne. Tuti nem. Ez így túl szép.

Jöttek aztán a kivételek persze, de hiányérzetem is lett volna nélkülük. Nincs olyan nyelvtani szabály, aminek ne az lenne a vége, hogy: kivéve. Szóval mássalhangzóra végződő, de ennek ellenére mégis nőnemű szavak:

Miłość – szerelem. ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ!

Śmierć – halál. Oh.

Na, akkor jöhetnek a melléknevek! Igazából ebben sem volt eddig különösebb bonyodalom. Mały, mała, małe. Kicsi. Annyira kedves szó, hogy megőrülsz. De nem? Aztán megláttam ezt.

Szóval úgy döntöttem, hogy megtanulok annyi szót és hozzá annyi melléknevet, amennyit bírok. Amennyit lehetséges. De komolyan. Mindegy, csak egy ideig még ne kelljen az egyszerű állításoknál tovább haladnom, mert egyelőre minden olyan szép és tiszta a fejemben. Igen, sétálok majd Lengyelországban és random dolgokra mutogatok.

Budynek jest wysoki. Az épület magas.

Ta kobieta jest niska. Ez a nő alacsony.

Ten srebrny samochód jest bardzo drogi. Ez az ezüst autó drága.

Figyelitek? Halmozom ám a mellékneveket! A memrise szerint jelenleg egy erős, valamivel több, mint 200 szavas lengyel szókinccsel rendelkezem.

E heti kedvencem egyébként a könyv (książka), pedig nincs is benne a szeretett ł.

TIPP: és most tök komolyan! Bármilyen nyelv esetén, ahol különböző nemek vannak, érdemes a főnevekhez rögtön melléknevet is társítani, legalábbis nekem még inkább segít a bevésésben. És ha jól sejtem, a későbbiek folyamán is döntő lesz még, melyik szó milyen nemű…

Akárki megtudja, hogy lengyelül tanulok, szinte azonnal jön a „mondj már valamit lengyelül!” reakció. Izzadtam persze, mit mondjak, hogy egy, kettő, három? Aztán egy borillatú estén ezt a felszólítást rögtön egy kérés követte: tanítsd meg nekem, hogyan mondjam egy lengyel nőnek, hogy szép vagy! HÁ!

Jesteś piękna. Már hivatalosan is tanítottam valakinek valamit lengyelül.

Egyelőre nem tudom, mi jön ez után, most éppen vagyok. Ilyen meg olyan, sokféle. Te is, ő is, mi is, ti is és ők is. Voltam és leszek is valamilyen. Leginkább kitartó és elszánt leszek… és ha már leszek:

Aki pedig egy kicsit is bátrabb (legyetek azok!):

Amióta próbálok mentorként is létezni, egész másként nézek a magyar nyelvre. Eddig is rajongtam érte. Mindig is rajongtam. Hadd idézzem megint a zseniális unokahúgom, aki hat esztendőnyi tapasztalattal képes a legnagyobb igazságokat kimondani. Nem értette, hogy mik azok a nemzetiségek én meg szokás szerint túlmagyaráztam a témát. Jött hát a fordított észjárás, megkérdeztem tőle, szerinte őt mi teszi magyarrá?

„Az, hogy a gyönyörű magyar nyelvet beszélem!”

Ennyi.

Sorra érnek a meglepetések, amiket persze biztos én magam is tanultam valamikor nyelvtanból, de az óta automatizmussá váltak. Például a magyar nyelvben a kérdéseknél a mondatot „fentről” indítjuk, vagyis a hangsúly a kérdőszón van. Igen, ez így van, ezt tudom. Majd olvasom tovább: kivétel az eldöntendő kérdéseknél, amikor is a kérdés végén van a hangsúly, tehát a mondat felfelé ível. Hmm?? Néztem értetlenül. Aztán kimondtam hangosan a példamondatokat.

Milyen idő van?

Szép idő van? (eldöntendő, ugye)

Azta.. és tényleg! Ezek azok a dolgok, amiket megszoksz, neked természetesek. De amint elkezded magyarázni, hogy így hangsúlyozol, kivéve, ha eldöntendő... máris furának érzed az egészet.

Joshua szájából talán minden órán elhangzik: hidd el, megszokod majd! Legalábbis remélem…

Ebben bízom én is, hogy ő is megszokja majd, sőt remélem, inkább ráérez az ízére. Arra, hogy milyen szépen gördülnek a magyar szavak egymásba. Gördülnek, hát most mondjátok ki ezt a szót hangosan!

Nem, nincs semmi baj, csak fáradt vagyok. Elkezdődött a hét. A hét, ami hét napból áll, kezdve a hétfővel. Hétfő. Hét fő bűn. A hétfő bűn. Hát így. Ez a nyelv fantasztikus.

Szerintem ez mára több mint elég. Úgyis mindjárt kedd. Ágybasimulás előtt engedjétek át magatokat a lengyel nyelv szépségének, mert ó igen, bőven lehet ezért a nyelvért is rajongani! Ezen a csengő hangon talán a kétkedőknek is kedvesebb.

U.i.: Bármilyen megtévesztő is, nem azt énekli, hogy darling darling… 

 Egyszerűen csak elkezdődik. Rákattintasz egy hivatkozásra és onnantól nincs megállás. Pár óra (de milyen rövid pár óra!) és azt veszed észre, hogy az Internet egy teljesen valószerűtlen részén böngészel. Fogalmad sincs, hogy miért, de kattintasz tovább, még, még, még…

Gondolom valamilyen nyelvtanulós weboldalról indulhattam el. Úgy tűnik logikusnak. Aztán arra eszméltem, hogy egy blogot bújok -bizonytalan ideje- lengyel szokásokról, receptekről, ilyesmi. 10 jel, hogy kezdesz lengyellé válni – kattintás gyanús bejegyzés. Itt még csak mosolyogtam, na meg egy kicsit meglepődtem. A kukát a mosogató alatt tartani nem egy általánosan elfogadott dolog? A függönyök meg a szőnyegek tényleg olyan különlegesnek számítanak?

Ha jól sejtem valahogy innen jutottam tovább erre a remek videó csatornára. Mindegyik darabja gyöngyszem, komolyan. És most teljesen őszintén, nem ismerős ennek a jelenetnek a hangulata?

Na? Ugye? Ugye?! És ha most azt gondolod, hogy de mi aztán tényleg nem értünk el semmit… erre még visszatérünk.

Különben ezt a panaszkultúrát meg tudom érteni, nem könnyű ám boldognak lenni lengyelül (szczęśliwy).

Amikor végignéztem minden videót észrevettem, hogy valamikor időközben megnyitottam egy másik oldalt is („tab whore”). Innen is muszáj kiemelnem egy-két szívemnek különösen kedves darabot.

 Ehhez nincs mit hozzáfűznöm...talán csak annyit, hogy az sajnos igaz, hogy az a "csak még egy kis falat" valahogy tényleg mindig elfér...

Hát igen, naiv gondolat volt részemről annyit bepötyögni a torrent oldalakon, hogy „Polish". Tananyagot kerestem, mi mást, de a találatok jórésze...

A túl sok mákos sütemény fogyasztásának veszélyei, a rokonoktól érkező "te még mindig egyedülálló vagy?" jellegű kérdések és egyéb, lengyelségeknek titulált megnyilvánulások tengerén aztán elkeveredtem ehhez a képhez.

Itt már felnevettem és bólogattam, hogy jaaajj igen, ez mennyire így van! És akkor lefagytam egy pillanatra. Hogy mi van mennyire így? Honnan tudnám, hogy így van?! Tudathasadás.

Addig azért mindenki tudja a dolgot, hogy lengyel-magyar két jó barát…a folytatás már necces bizonyos esetekben, de a bor még rémleni szokott azért. Fun fact: a lengyel verzió viszont két testvérként említi a két népet. És valóban.

Az, hogy valamiképp tudj kapcsolódni az adott kultúrához, óriásit lendíthet a nyelvtanulás egész folyamatán, teljesen mindegy, hogy angolul vagy hollandul tanulsz éppen. Ebben találhatsz egy sokkal személyesebb motivációt, ami túlmutat azon, hogy szerezz egy a nyelvvizsgát. A nyelvtanulás pedig valahol itt kezdődik, legalábbis a frissen szerzett tapasztalataim ezt mutatják. Semmiképp ne kötődjön a muszáj érzése hozzá, hiszen itt arról van szó, hogy megtanulsz másokkal kommunikálni, megértesz egy egészen új logikát, akár világnézetet és tornáztatod az elméd. Ez pedig felszabadító! Pár random kattintgatás és látom, mások is ilyesmiről számolnak be...

Régóta érett ez a bejegyzés. Igazából illett volna ezzel indítanom az egészet.
Az elengedhetetlen mentor, akit annyit emlegettem már! Joshua, tessék megismerkedni vele, mert innentől a sztori egy része két szereplős lesz.

Az ő kezdeményezésére indult el az egész és akkor itt most le is buktam: nem belőlem tört elő a hirtelen felismerés, hogy nekem most lengyelül kell tanulnom! Annyi igaz, hogy a szláv nyelvek mindig is nagyon tetszettek és rajta volt a bakancslistámon, hogy egyszer, majd, valamelyiket... de Joshua nélkül, ez az "egyszer majd" még nem érkezett volna el.

Azóta persze elmondhatatlanul örülök, hogy a "valamilyen szláv nyelv" végül is a lengyel lett. De erről úgyis fogok még eleget regélni. Joshua az egyik már említett nyelvtanulós, penfriend keresős oldalon írt rám, hogy ő magyarul tanulna. Azért talán úgy erősebb a sztori ha hozzáteszem: ez lesz a negyedik nyelv (a lengyellel együtt), amit megtanul. 18 éves. Szerinte ez nem nagy dolog. Én meg minden alkalommal lesokkolok rajta.

Elkezdődött hát a "nyelvcsere", és ez így nagyon bután hangzik, többet nem is fogom használni ezt a szót, de most már leírtam... Heti 1 skype óra, én őt magyarra okítom, ő engem lengyelre. Ha most véletlenül olvas valaki, aki a magyart, mint ideget nyelvet tanítja: kérem, ne kapjon a szívéhez! Nem gondolom, hogy azért, mert az anyanyelvem, tanítani is tudom. Ezért hívom ezt az egészet inkább mentori tevékenységnek. Szerencsére Joshua mellé bőven elég egy mentor.

Ő lett az elindítója és a motorja is az egész tanulási folyamatnak. Olyan erővel vetette bele magát a magyar tanulásba, hogy komolyan elkezdtem aggódni azon, mikor fog kijavítani engem, hogy rosszul ragoztam egy magyar igét. Nem lehetetlen, hogy egyszer még ez is eljön, de egyelőre örülünk annak, ha ki tudjuk mondani egymás nyelvén "te magyar vagy én pedig lengyel", és fordítva...

Azt nem mondom, hogy nem nevetjük ki egymást, mert de. Nagyon is. És jól is van ez így. Nem is lehet azt kibírni, amikor hallod, hogyan küzd valaki (azaz én) azzal, hogy a "miał" szó ne hangozzék úgy, mint egy haldokló macska utolsó kérése. Ahogy azt se könnyű megállni mosoly nélkül, hogy Dánia márpedig kimondhatatlan úgy, ahogy én mondom, mert az bizony Dányia lesz. Az a fránya ni:)

Nincsenek véletlenek és ez most nem egy nagy frázispuffogtatás. De megszámlálhatatlan sok nyelvcserélős -ajj, gyerekek, ez már így marad- oldal létezik, ahova még több ember regisztrál. És neki sikerült megtalálnia éppen engem, pont ott. Kilométer hosszúságú e-mail váltásaink alapján szép lassan bontakozik ki a személyisége is, és azt kell, hogy mondjam, ha a lengyel fiatalok csak néhány százaléka olyan mint ő, akkor Lengyelországra fényes jövő vár. Még fényesebb.

Gyanítom, hogy neki magának fogalma sincs róla, hogy milyen úton indított el engem, bár a lelkesedésemből azért ő is kap egy bőséges adaggal. És ez már részemről állandósult helyzetnek mondható. Azaz a lengyel nyelv iránti elköteleződés megfogant és vélhetően marad is velem, még akkor is, ha ő úgy dönt, félúton mégis kiszállna (azért remélem, nem fog).

A lengyel nyelv, gondolkodás, mentalitás, kultúra, történelem ízlelgetése mellett ugyanennyi gondot fordítok mindezek magyar megfelelőjének még behatóbb megismerésére. Hiszen mentor lettem. Ez felelősség! Eddig is rajongója voltam saját anyanyelvemnek, de azóta, hogy bújom a magyart tanító könyveket, olvasok és töröm a fejem az órákon, még jobban el tudok csodálkozni egy-egy kifejezés szépségén és fokról fokra közelebb kerülök saját identitásomhoz is. A tökéletesen megkomponált magyar nyelvet kedves lengyel akcentussal visszahallani pedig egyszerűen szívmelengető.

Már érdemes velem tartani egy lengyelországi ivászatra – persze mindig is az volt, de most még inkább. Egy és száz között bármennyi vodkát tudok kérni. Jó, ha nagyon pontos akarok lenni nullát is tudok, de azt minek.

A számokkal karácsony környékén kezdtem barátkozni. Nem ment könnyen. Az ABC után azt gondoltam, túl vagyok azon a ponton, hogy bármit is kínosnak érezzek. De megint úgy éreztem magam, mint a zavart kisiskolás. Komolyan, itt ülök ennyi idősen, annyi év tanulás meg karrierlépcsőn (haha…) történő lépdelés után és tízig számolgatok? Normális vagyok? Mire jó ez?

Igazából ez a ciki iskolásgyerek érzés egy tipikus magyar dolog. Jaj, de nem szeretem, ha valaki azt mondja, hogy tipikus magyar és tessék leírtam. Zsigerből. De annyi embertől hallom, hogy „én nem tudok angolul/németül, stb”, miközben mindent ért, csak megszólalni nem mer. Miért nem? Mert ha anno nem tudtad, vagy nem jól tudtad, hülye voltál, ennyi, kész. Mondjuk ki. Lehetett ez fizika, történelem, vagy valamilyen idegen nyelv, mindegy, mindenkinek vannak ilyen emlékei.

Tudod, az a fura kis feszítő érzés a gyomrodnál, hogy jaj, csak fel ne szólítsanak, mert ha nem jól mondod, megszégyenülsz. Hogy te, mint diák, esetleg még kérdezz is? Hova gondolsz?! Poroszos oktatási rendszer. Csodás találmány. Ennek hatásait különösen érdekes megfigyelni a felnőtt magyar egyeden. Aki kérdezni nem mer, mert a végén még hülyének néznék, megszólalni sem, mert aztán mi van, ha még sincs igaza, utána meg durrog, hogy ezt ő is tudta volna, sőt! Hát így.

Na de most nem szólít fel senki. És ha elcseszem, akkor is mi van? Maximum nem kilenc vodkát hoznak ki, hanem tizenkilencet.

Ez persze nem így van, már csak azért sem, mert ezt a két számot soha az életben el nem fogom felejteni. Mert velük megszenvedtem. Az, hogy a kilencet és a tízet folyamatosan összemostam egymással és nem létező számokat mondtam helyettük, az egy dolog. De amikor megláttam őt: dziewiętnaście. Tizenkilenc. Mit mondjak. Könnybe lábadt a szemem. Aztán a körülmények segítettek.

Nagyon fura emlékezetem van. Fotografikus (szerű), ennyit eddig is tudtam - hányszor mentett meg, Istenem! Dziewiętnaście -újdonsült legjobb barátom-, kis cetlire firkálva figyelt a monitoromon. Beleégett az agyamba. Most, hogy hanganyagról tanulok, viszont mást is felfedeztem. A számok szerintem életem végéig a már dicsért orgánumú úriember hangján fognak zengeni a fejemben. És az illatok! Ez is valami új. A szobám folyamatosan mandarin illatban úszott, így mandarin illatúak lettek a számok is (a "jóképű férfi" kifejezés meg égett dió, de még nem rohanok előre). Hm. Remélem ez nem valami kezdődő tumor jele.

Megjegyezni valamiért őt volt a legnehezebb, kimondani viszont a hármat és harmincat nem fogom tisztességesen sosem. Trzy és trzynaście könnyűnek hangzik, igaz? De nem, mert ez vagy tsé, vagy tzsé, vagy trsé, de sose az, ami valójában. Így hát sajnálom, de három vodkát sosem fogunk inni, ahogy harminctól kezdve a koromat is elkezdem majd letagadni, és egészen negyvenig szégyenlős is maradok.

Nagyon üdvözöltem a dolgot, hogy a hússzal elindult egyfajta logika. Logika, köszönöm, köszönöm, imádom ezt a nyelvet! Aztán elém került ez.

Jest dwadzieścia samochodów. (Van 20 autó.)
Nie ma dwudziestu samochodów. (Nem 20 autó van.)

Látjátok? Mi lett a szeretett, logikus húszasommal?! És akkor még a kettes metamorfózisáról nem is beszéltem… Nem tudom, hogy mi és miért történt, de erre még nem állok készen lelkileg! Ez az a pont amúgy, amikor sírva-könyörögve menekülsz a mentorodhoz.

Mégis, lassan elkezdett átfordulni valami. A zavarból lelkesedés lett. Basszus ki tudom mondani ezt a szót! Igen és lehet rajtam most nevetni, de elmondhatatlanul büszke vagyok rá, hogy tudok lengyelül számolni. Elkezdtem azzal mókázni, hogy a húsz után következő számokat kiolvasom egyedül és csak utána hallgatom meg a kiejtést. Őrült jó!

Egyszer megkérdeztem az akkor még 5. évét taposó unokahúgomat, hogy mi érdekli legeslegjobban a világon, mire ő azt mondta: az, hogy mi az a sok betű a könyvekben és mit lehet belőlük megtudni. Például meg lehet-e tudni, hogy mekkora állkapcsa van egy krokodilnak és mennyi foga van a vízilónak? Na meg, hogy mit lehet a betűkkel leírni! 

Hát igen. Ezt az érzést kellene megtartanunk valahol. És ehhez az érzéshez találtam vissza. Azt hiszem ekkor kezdhettem el idegesíteni az embereket az állandó lelkesedésemmel a téma iránt…hm. Jelentem, az állapot az óta is tart! Már az, hogy én gyermeki örömmel szomjazom a tudást. A környezetem pedig tűr…

Jó dolog elhatározni, hogy türelmes leszek, és persze leszámolok azzal az állapottal, amibe kergettem magam. De a haj nem parancsszóra nő, a szív túl sokszor nyom és ver félre, nem beszélve arról, hogy a kedv sem mindig az igazi. Most már megtanultam mondjuk, hogy a sírás nem feltétlenül gyengeség, és egyfajta méregtelenítésnek is tekinthető, de minden este, hosszútávon…nem tesz jót az arcbőrnek.

Megvannak a rosszkedvnek is a fokozatai. El lehet ütni néha egy-egy memrise leckével és akkor utána még jól meg is dicsérem magam. De nem mindig van ez így. Erre az esetre új módszerem van. Előveszem A Hofit. Igen. Hofi Géza, hölgyeim és uraim!

Rémisztő, hogy mennyire időtlen. Sajnos szó szerint rémisztő. De ebbe most nem mennék bele. Hofiról azért nem lehet mit írni, mert róla már mindent leírtak. Fölösleges jelzőket aggatni rá, mert nézni kell és kész. Nézni és nevetni, magunkon. Mindamellett, hogy abban mindig nagyok voltunk, hogyan tegyük saját magunkat a humor tárgyává, azért itt érdemes a magyar nyelv lehetőségeinek maximális kiaknázását is megfigyelni.

„Én vagyok az álomvédelmi hatóság, itt nem lesz fölkelés!”

Művész Úr, no, nincs mit ragozni. Gyerekkorom nagy emléke. Annyira bizarr, de nekem valahogy Torgyán József és úgy a parlamenti közvetítések egésze, az Uborka meg Hofi a gyerekkori televíziós emlékeim. Talán mert a nagyszüleimnél TV-ztem a legtöbbet.

„…a televízió most még csak állati. Ami még hiányzik benne, az a közszolg. Az még nincs. Az állati, az már nagyon megy.”

Jó, azért nem kell izgulni a lelki épségemért, normális gyerekkorom volt, Szaffi, Kockás fülű nyúl, Vízipók-csodapók meg minden ami kell. És persze könyvek, a Sün, akit meg lehet simogatni! 
Szóval ha beüt a vihar, elindítok egy Hofi-jelenetet és már érzem, hogy az a copfos kislány vagyok megint. Nevetek, mert a nagypapám is nevet és eszem a ropit a darálós keksz mellé, mert úgy a jó, ha az édes íz keveredik a sóssal. Most ugyan egyedül nevetek, de szívből. Bár megoszthatnám velük újra az élményt...
De a lényeg most épp azon van, hogy viduljunk! Ha más téma épp nem akad, akkor hát magunkon, amíg csak lehet.

„Magyarországra miért jön a pápa? Feladja az utolsó kenetet.”

Állítólag a lengyelek és csehek között megy a versengés, hogy melyikük anyanyelve nehezebb. Nem tudom, hogy ez igaz-e. Az első emlékeim a cseh nyelvvel elég koraiak, köszönhetően a Kisvakondnak. Egy időben nagyon boldogan visítottam mindenkinek, hogy Ahoj! Alapköszönés, lengyelül sem lehet sokkal másabb, nem? Végül is ez az, amit először megtanítasz valakinek… aha. 

(Amúgy egészen elképesztő, hogy a Kisvakond sokadik karrierjét futja be és töretlen a népszerűsége… mi lett Lolka és Bolka marketingesével?!)

Szóval „cześć” (észre sem veszitek ti is megtanuljátok az alapokat, ha kattintgattok;)). Olyan, mint egy beavatási szertartás. Köszönnöd mindenképp kell. Ha ez sem megy, hát akkor…gyakorold. Persze, trükközni akarsz, hogy akkor majd udvariasan köszönsz, jó napot kívánok meg minden. Dzień dobry. Nem, nem úszod meg. Ezen át kell esned.

Az első leckék szinte mindenhol ezekkel a klasszikus udvariassági fordulatokkal kezdődnek, köszönések, mi a neved, bemutatkozás, stb. 

Az egyik ilyen hanganyagot épp a buszon ülve hallgattam először. Przepraszam, czy pan Howard? Przepraszam (hallgassátok, de most tényleg). Przepraszam…na még egyszer. Annyira nem erre számítottam az írott szó láttán (jelzem épphogy túljutottam az ABC-n), hogy teljesen elámultam. Przepraszam. Rabul ejtett ez a szó és azt éreztem meg akarom próbálni! Szóval kimondtam. Hangosan. A buszon ülve. Csak úgy magam elé. Hát igen. 

Nem tudom, mi kell még ahhoz, hogy ne mondjak ki hirtelen felindulásból dolgokat. Nem tettek jót sosem. Utastársaim amúgy szerintem azt hitték, tüsszentettem, szóval nem volt gond.

Egy végtelen egyszerű udvariassági csevejre már jó vagyok, még azt is meg tudom kérdezni, merre van a hotel (vagy a piac)! Viszont ha a válasz annál kicsit kimerítőbb, hogy „az az épület ott”, akkor még bajban vagyok.

Valahol logikus, hogy ezzel kezdődik minden lecke, mutatkozz be, köszönj, stb. de én ezt úgy hívom: a megtévesztésre alkalmas szókincs. Egészen úgy tűnsz tőle, mintha tudnál lengyelül. Utána viszont nem marad más, mint a bájos mosolyod. De mégis, ez már annyira jó!

Egyszer egy cseh eladóhölgyet vezettem félre a 4 szavas szókincsemmel. Teljesen véletlenül adódott úgy, hogy mindegyiket használtam kb 2 percen belül (köszöntem, mondtam, hogy semmi gond, reagálva a lábamra lépő úriember elnézést kérésére és megköszöntem valamit). Aztán igen, az eladóhölgy elkezdett beszélni hozzám. Ettől én egyszerre ijedtem és hatódtam meg, ő pedig egyszerre lepődött és hatódott meg, mikor kiderült, hogy csak asszimilálódni próbáló turista vagyok. Még meg is ölelt. Aztán megkért, tanítsam meg neki magyarul, hogy „jó napot kívánok”, viszonzásképp. Ezért már megérte megtévesztenem. 

Ezt meg így a végére szeretettel, tőlem nektek, mert ezt hallgattam amíg firkáltam.

De komolyan. Azóta se pánikoltam még akkorát, mint az első órám után. Végtelenül cikinek éreztem volna rögtön feladni, így azt hiszem nagyjából a büszkeségem tartott vissza attól, hogy meglengessem a fehér zászlót.

Nem volt azért az olyan rettenetesen régen, hogy kikerültem az iskolapadból. És persze az óta is folyton tanulok valamit, az angolt is igyekszem fejleszteni. De az más, teljesen… mert azt már kölyökkorom óta gyakorlom. Arra meg nem emlékszem, milyen volt elkezdeni anno a franciát, de akkor is bőven ott volt még a tojáshéj a fenekemen.

Azért valljuk be, eleinte az ember kissé furán érzi magát attól, hogy ül a gép előtt és egy hangoskönyvvel próbál beszélgetést folytatni. Már ha az anya és apa szavak rendületlen ismételgetése beszélgetést jelent egyáltalán. Szóval kínos. Hülyén érzed magad. Hülyének. Még akkor is, ha totál egyedül vagy a szobádban. Vagy lehet, hogy pont ettől lesz még furább.

Tehát az ABC. Az a jó lengyel ABC-ben, hogy ránézel, kiszúrsz persze azonnal három betűt, amitől összerándul a gyomrod, de különben a többiről van sejtésed, sőt, némelyik kifejezetten ismerős. Aztán rájössz, hogy az „a” náluk „á”, ellenben az „o” inkább „a”, és persze hogy az „ó-t” az „ú”-nak ejtik”, a „s” az „esz”, a „sz” meg „es”. 

Na, hát jó, nem baj, nem baj… De, baj, rohadtul! Nem fair! Az „s”-t még csak megszoktad az angol miatt, na de lát a szemed egy SZ betűt, egy jó, magyar, sziszegős SZ betűt és az agyad egyszerűen hibajelzést küld, hogy mégis miért akarod azt Te S-nek mondani?!

És akkor még sehol nincs az ą és az ę (és igen, megtanultam a billentyűkombinációkat, egy mágus vagyok!). Vagy az a kedves kis „i”, ami annyi mindent módosít. 

Egy hétig semmi mást nem csináltam, csak legalább egyszer végighallgattam azt a fél órás leckét, ami az ABC-ről szólt. És ismételgettem a szavakat. Botrányos kiejtéssel. Hét nap, hét éjszaka ezt nyomtam. Azóta is van, hogy csak úgy beugrik 1-1 random szó. A múltkor paradicsomszeletelés közben kúszott be lassan, a tudatom mélyéről: rynek. Megállt a kezemben a kés és azon gondolkodtam, ez most mi a fene. Rynek. 

De most télleg, mi az. (Piac, egy életre megjegyeztem).

Az „omelette du fromage – hatást” (Dexter klasszikus? Egy teljes generációnak tanítottak meg hibásan a sajtos omlettet...au, au fromage!) erősíti az is, hogy minden betűhöz két szó dukált, és ezek konkrétan így rögzültek az agyamban. Mapa, matka. Istenem, ha valaki bemutatja majd a feleségét (żona), őszintén remélem, hogy nem csúszik ki a számon, hogy béka (żaba), mert abból nem jövök ki túl jól.

Szóval miután a fejezet végén lévő kis szöveg címét (igen, a címét…csak azt) erőlködés nélkül ki tudtam végre mondani (Rzeczpospolita Polska, a magyar verzió megfejtését rátok bízom), elérkezettnek láttam az időt, hogy továbbhaladjak…

Hihetetlenül jó érzés, hogy ki tudok olvasni szavakat. Persze, mint egy elsős kisgyerek, szótagról szótagra aztán meg vigyorgok, mikor ki tudom mondani egyben is. De őrült jó érzés. Mintha valami titkos tudás birtokában lennék, ami persze nem olyan rettenet titkos…

A ł betű és én pedig időközben megszerettük egymást. Vagyis én őt, valójában nem tudom, az érzés kölcsönös-e. Nem lesz ez minden lengyel betűvel így, de a kezdeti sokk után őt kifejezetten megkedveltem. Minden szót olyan bájossá varázsol. Chłopiec, ez volt a kedvenc szavam az első héten. És nem, sajnos nem hópihét jelent. De meg is nézem gyorsan, hogy van a hópihe lengyelül…

Top 10 módszer, vagy valami ilyen címet kellett volna adnom ennek a bejegyzésnek. De az az igazság, hogy még én sem tudom biztosan, hogy ez így milyen szintig működőképes. Jelenleg persze a totális alapozásnál tartok, arra pedig minden, a következőkben felsorolt módszer és eszköz tökéletesen megfelel. Egy részük nem kizárólag a lengyel nyelvre koncentrál, így bárkinek tudom ajánlani őket, aki épp valamilyen idegen nyelvvel ismerkedik.

A klasszikusok: könyv és hanganyag

Kell, muszáj, de legalábbis jó, ha van. Lehet csemegézni azért, főleg ha pénzt is áldoz rá az ember, de kalózkodásból is meg lehet lenni elég jól – legalábbis nekem mások ezt mondták. Nálam most egyelőre két alapmű fut, sokat átböngésztem, de náluk maradtam.

Colloquial Polish

A Colloquial sorozat rengeteg nyelven elérhető, minden esetben nagyjából ugyanazzal a tartalmi felépítéssel dolgozik, érthetően és jól magyaráz.

Polish Grammar in a Nutshell

Kedves cím, igaz? 95 oldal, csak mellékesen mondom. Dióhéjban. De tényleg hasznos, legfőképp arra az esetre, ha nagyon hirtelen eléd ugrik valami, amivel nem tudsz mit kezdeni – ez meglehetősen gyakran előfordul. Szóval tömör gyönyör, a lengyel nyelvtan veleje, kötelező, ha valamire menni szeretnél.

Az nem biztos, hogy a legokosabb dolog tőlem, hogy angol-lengyel könyvekből képzem magam, mert egyrészt nem ad teret a magyar asszociációknak, másrészt szimplán nagyon fárasztó. De már kezdek ráállni, hogy minden kifejezéshez a magyar verzióját is társítsam fejben. Ez már csak azért is fontos, mert a lengyel nyelvnek is megvan az a kedvessége, amit a magyarban is imádok – teljesen szarkazmus mentesen mondom most, tényleg – azaz hogy képesek egyetlen rém egyszerű dolgot vagy ötféleképpen elmondani, ezekre a finomságokra meg az angol nem igazán alkalmas alapvetően.

Az viszont tény, hogy sokkal több forrás érhető el angol nyelven, mint magyarul és ez valószínűleg a legtöbb nyelvvel így van.

Online eszközök

Memrise

Kétségtelenül mindent visz. Függőséget okoz. Szavak tanulására a legtökéletesebb módszer, ha már unod a szótár előtti végtelen ücsörgést. Képekkel segíti az asszociációk kialakítását, ezeket akár magadnak is feltöltheted. Addig ismételteti veled a szavakat írásban és tesztekkel, amíg be nem vésődnek. Sajnos a kiejtésed nem ellenőrzi, de az sem utolsó dolog, ha legalább helyesen tudsz írni. Rengeteg kurzus közül lehet válogatni, de érdemes olyat keresni, amiben hanganyagok is vannak. Nálam már tényleg komoly a memrise-kattanás, egy-egy lengyel lecke között simán eltolok egy jazz sztenderdek kurzust, vagy épp a lengyel festészetet memorizálom. Ó, igen, memóriafejlesztésre sem utolsó.

Lengyeltanulós weboldalak

Hihetetlen, de vannak emberek, akik szabadidejükben mindenféle hasznos tartalmakban bővelkedő weboldalakat szerkesztgetnek. Ilyen például a Mówic po polsku, ami ugyan sok tekintetben erősen feltöltés alatt áll, de a legalapvetőbb dolgokban óriási segítség. Saját videóik és hanganyagaik vannak, amikhez egy hihetetlen jó orgánumú úriembert kértek fel, szóval engem megvettek kilóra.

Nemrég kezdtem el használni a polishpod101 nevű oldalt, ahol elsőre meghökkentőek a lassított felvételes visszajátszások a hanganyagokban - értem, hogy miért, de röhejesen szürreális nekem. De azt mindenképp javukra írom, hogy sokat beszélnek az egyes kifejezések konkrét szituációkban való használhatóságáról, a szavak ragozásáról, vagy kulturális szokásokról. Muszáj idéznem az egyik kedvencem...

Świetnie - Great! This can be used in different situations: if you want to express happiness or excitement and sarcasm or irony. Hát ennyi, kell ennél több indok, hogy miért tanuljam ezt a nyelvet? 

Rádió, videó, podcast, bármi…

Tényleg bármi, teljesen mindegy, hogy miről beszélnek, úgysem érted. A lényeg, hogy hallgasd. Szokd, ízleld, hogy ne legyen olyan idegen. Nem kell figyelned rá feltétlenül, bízz az agyadban és a tudatalatti működésében. Ezeket extrém fontosnak tartom abban az esetben, ha legalább egyszer gondoltad nyelvtanulás közben azt, hogy a te szádon ilyenek soha az életben nem fognak kijönni…

Hallgatni mindig tudsz, autóban, villamoson, gyalog, futás, főzés vagy takarítás közben. Két jó tanács: mértékkel (2 óra után bizonyítottan fejfájást okozhat) és elalvás előtt semmiképp ne.

Ha nem csak úgy a semmit szeretnéd hallgatni, akkor ajánlom a bloggypolish oldalát az előzőekben említettek mellé.

Mentor

Vagyis egy anyanyelvi segítő. Nem elérhetetlen, hála a csodának, amit úgy hívnak: internet.

http://www.omniglot.com/links/langexchange.htm

És ez csak egy gyűjtés a sok közül. Egy részük inkább beszélgető-partner kereső, de rengeteg olyan oldal van, ahol tanulni vágyó és tanításra is nyitott emberrel találkozhatsz (pl. az italki). Mindenképpen fontos, nem csak azért, mert biztos, hogy lesznek kérdéseid. Hasznos a helyes kiejtés szempontjából is és hogy közelebb kerülj az adott kultúrához, hiszen ez az egész jó esetben nem csak arról szól, hogy megtanulsz valahogy beszélni. Ó… de erről még úgyis sokszor lesz szó.

A lehetőségek egyébként végtelenek, bele is lehet zavarodni. Az említetteknél jóval többet néztem át és biztos hogy még annál is több létezik. Nekem most éppen ezek kombinációja adja a gyakorlások hátterét. Aztán meglátjuk, meddig jutok vele…