De komolyan. Azóta se pánikoltam még akkorát, mint az első órám után. Végtelenül cikinek éreztem volna rögtön feladni, így azt hiszem nagyjából a büszkeségem tartott vissza attól, hogy meglengessem a fehér zászlót.
Nem volt azért az olyan rettenetesen régen, hogy kikerültem az iskolapadból. És persze az óta is folyton tanulok valamit, az angolt is igyekszem fejleszteni. De az más, teljesen… mert azt már kölyökkorom óta gyakorlom. Arra meg nem emlékszem, milyen volt elkezdeni anno a franciát, de akkor is bőven ott volt még a tojáshéj a fenekemen.
Azért valljuk be, eleinte az ember kissé furán érzi magát attól, hogy ül a gép előtt és egy hangoskönyvvel próbál beszélgetést folytatni. Már ha az anya és apa szavak rendületlen ismételgetése beszélgetést jelent egyáltalán. Szóval kínos. Hülyén érzed magad. Hülyének. Még akkor is, ha totál egyedül vagy a szobádban. Vagy lehet, hogy pont ettől lesz még furább.
Tehát az ABC. Az a jó lengyel ABC-ben, hogy ránézel, kiszúrsz persze azonnal három betűt, amitől összerándul a gyomrod, de különben a többiről van sejtésed, sőt, némelyik kifejezetten ismerős. Aztán rájössz, hogy az „a” náluk „á”, ellenben az „o” inkább „a”, és persze hogy az „ó-t” az „ú”-nak ejtik”, a „s” az „esz”, a „sz” meg „es”.
Na, hát jó, nem baj, nem baj… De, baj, rohadtul! Nem fair! Az „s”-t még csak megszoktad az angol miatt, na de lát a szemed egy SZ betűt, egy jó, magyar, sziszegős SZ betűt és az agyad egyszerűen hibajelzést küld, hogy mégis miért akarod azt Te S-nek mondani?!
És akkor még sehol nincs az ą és az ę (és igen, megtanultam a billentyűkombinációkat, egy mágus vagyok!). Vagy az a kedves kis „i”, ami annyi mindent módosít.
Egy hétig semmi mást nem csináltam, csak legalább egyszer végighallgattam azt a fél órás leckét, ami az ABC-ről szólt. És ismételgettem a szavakat. Botrányos kiejtéssel. Hét nap, hét éjszaka ezt nyomtam. Azóta is van, hogy csak úgy beugrik 1-1 random szó. A múltkor paradicsomszeletelés közben kúszott be lassan, a tudatom mélyéről: rynek. Megállt a kezemben a kés és azon gondolkodtam, ez most mi a fene. Rynek.
De most télleg, mi az. (Piac, egy életre megjegyeztem).
Az „omelette du fromage – hatást” (Dexter klasszikus? Egy teljes generációnak tanítottak meg hibásan a sajtos omlettet...au, au fromage!) erősíti az is, hogy minden betűhöz két szó dukált, és ezek konkrétan így rögzültek az agyamban. Mapa, matka. Istenem, ha valaki bemutatja majd a feleségét (żona), őszintén remélem, hogy nem csúszik ki a számon, hogy béka (żaba), mert abból nem jövök ki túl jól.
Szóval miután a fejezet végén lévő kis szöveg címét (igen, a címét…csak azt) erőlködés nélkül ki tudtam végre mondani (Rzeczpospolita Polska, a magyar verzió megfejtését rátok bízom), elérkezettnek láttam az időt, hogy továbbhaladjak…
Hihetetlenül jó érzés, hogy ki tudok olvasni szavakat. Persze, mint egy elsős kisgyerek, szótagról szótagra aztán meg vigyorgok, mikor ki tudom mondani egyben is. De őrült jó érzés. Mintha valami titkos tudás birtokában lennék, ami persze nem olyan rettenet titkos…
A ł betű és én pedig időközben megszerettük egymást. Vagyis én őt, valójában nem tudom, az érzés kölcsönös-e. Nem lesz ez minden lengyel betűvel így, de a kezdeti sokk után őt kifejezetten megkedveltem. Minden szót olyan bájossá varázsol. Chłopiec, ez volt a kedvenc szavam az első héten. És nem, sajnos nem hópihét jelent. De meg is nézem gyorsan, hogy van a hópihe lengyelül…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.